„Ördög bújt az időjárásba. Hetekig egyébbel sem kezdődtek a híradások, mint hogy áradnak a folyók, átszakadtak a gátak, mindent elönt a belvíz, házak dőlnek össze, életek munkáit sodorja el a folyó, utak szakadnak be, hegyoldalak omlanak épületekre, sorsokat ragad magával a rettenetes ár. Keserves küzdelem, reménytelen tekintetek, oda minden…

Balsors sújtja az egész Kárpát-medencét, országokat tesz nemzetközivé az ár, mit számítanak itt a megrajzolt határok, útlevél nélkül robognak a folyók . Aztán mi lesz, ha végre lecsendesednek, visszahúzódnak medreik- be? Poshadó tócsatengereket hagynak maguk mögött szúnyogok millióival, elrothadt vetésekkel, állattetemekkel, csupasz vályogházfalakkal. És ki állja a számlát? Ugyan ki? Csakis mi. Házakat, egész településeket kell újjáépíteni, gátakat kell magasítani, termővé tenni újra a földeket. Tetézi a bajt, hogy egy kifosztott, elszegényített országot ért a csapás, hiszen már ár- víz nélkül is levegőért kapkodtunk. Csak lélekben, reményben volt szép ez a tavasz – látványban, matériában mást hozott. Isten adománya, hogy bajban mindig akadnak kinyújtott karok. Mert úgy van összerakva a világ, hogy ilyenkor hatalmasra nő az emberi együttérzés, a segíteni akarás. Ősi ösztön ez, hál’ istennek bennünk maradt még, érezzük, egymásra vagyunk utalva. Halkan mondom: a baj csak az, árvíz, földindulás kell ahhoz, hogy előbújjék belőlünk az érző ember.”

Magyar Nemzet : Pilhál György